Sziasztok!
Rögtön a második postom egy vendég post, arról, hogy milyen mély nyomokat is tud hagyni az emberben a varrással való első komoly találkozás. :-)
Hogyan is találkoztam én a varrással?
Poros, fülledt falusi nyári délután volt. Lusta felhők mozdulatlanul függtek az égbolton, a hőség még nem volt oly alattomos, mint a mai nyarak fullasztó forróságai. Szél nem mozdult, az utca kihalt volt. Hétfő lévén a strand zárva, a tévében nincs adás, Zsoltiék a Balatonon. Mit lehet ilyenkor csinálni? Kimentem az erkélyünkre (Bár falun laktunk, a mi házunk volt nagyon sokáig az egyetlen társasház - „emeletes” – falunkban.), és leültem egy sámlira. Elnéztem az üres utcát, ahogy nagy komótosan néha el – el vánszorog egy zetor, vagy egy lovaskocsi. Halgattam a papék pulijának csaholását (Ritka alattomos egy jószág volt. Sokáig rettegtünk focizás közben, hogy mi van, ha megint átmegy a labda hozzájuk- És akkor ki megy át érte? Vajon Csengő – micsoda név egy pulinak - kit kerget majd meg?).
És ezen a lusta délutánon volt alkalmam először jó sokáig megfigyelni anyukámat, ahogy akkurátus, nyugodt mozdulatokkal hímzett egy párnahuzatot (Míly élesen megmaradt bennem ez a kép.). Felfoghatatlan talány volt ez nekem akkor. Vajon nem unja? Nem fárasztja az a – kivülről látszólag – monoton, tevékenykedés! Micsoda elfecsérelt idők! Gondoltam. Mennyi mindent lehetne csinálni ehelyett! El lehetne menni például biciklivel a Keletihez. Vagy békákat lehetne hajkurászni az árokparton. Vagy csak egyszerűen focizni egy jót. Esetleg, ha esőre áll, akkor elballagni a közkönyvtárba egy jó kombojos könyvért... Na de varrni!!! Megfoghatatlan dimenziók felé nyitott volna nekem kaput, amit mind a mai napig nem léptem át: a varrás és hímzés elérhetetlen távlatai mind a mai napig számomra fehér foltjai a kreatív hobbik hatalmas térképének.
Az álmos nyári lég lustán vánszorgott köröttem, és én oly unalommal bámultam azokat a tevékeny ujjakat, s oly elfecséreltnek éreztem a drága nyári szünet aranyat érő perceit, melyet nem játékkal töltöttem! Szentségtörés volt minden egyes pillanat, amikor is nem élvezhettem ki a játék önfeledtségét. Az a délután egy örökkévalóságig tartott, sosem ért véget, s talán még ma is tart. De azokat az elfecséreltnek hitt arany perceket soha nem kapom már vissza, s édesanyám komolyan figyelő tekintete, s szapora öltései mellet ücsörgő gyermekkorom ma is hiányzik!
-
Szívesen veszek bármilyen más történetet is! :-)
